Sanofi

Orrtörténetek

Szemünk tágra nyílik a csodálkozástól, fülünk belepirul az izgalomba, szánk mosolyra húzódik a boldogságtól, de vajon árulkodik-e az orrunk a lelkiállapotunkról - vagy valami egészen mást mond el viselőjéről? Miről mesélnek az orrok és miről az orrokról írók?

Szimat és imázs

Tudósok szerint a szagérzékelés szerepe kezdetben az volt, hogy reflexszerű, közvetlen védelmi reakciót váltson ki az emberből veszélyhelyzet esetén. Bármennyit változtatott is rajtunk a civilizáció az évezredek során, a szaglás útján érkező ingerek ma is azonnali válaszra késztetnek minket. Az orr mintegy tizenkét millió receptora érzékeli a szagokat, melyek szélsebesen továbbítják az ingert az agy érzelmeket és memóriát felügyelő területeire, még azelőtt, hogy a tudatos értékelésért felelős agykéregbe jutnának. Minden bizonnyal így válhatott a jól működő szaglószerv a megérzés metaforájává.
S hogy milyennek látja az orrot a külső szemlélő? Sokfélének, és ez a sokféleség különböző reakciókra késztetheti. Az orr külsejével foglalkozó (szak)irodalom már évszázadokkal ezelőtt értékelt és ítéletet alkotott a külső megjelenés - és persze az általa keltett hatás - alapján. A  nagy, kiugró orrú nőket például azért láthatjuk kevésbé szépnek, mert a női arc elvárásaink szerint közelebb áll a gyermekihez. Ezért az a szép, ha egy nőnek pici, fitos orra van, a férfiaknál ugyanakkor előnyös a nagyobb orr, mert erőt, határozottságot sugall.

Mit tud a "jó orr"?

A jó orr összeköt a világgal, és véd a veszélyektől. Közvetíti és megszűri az életet adó levegőt. Akinek jól működik az orra, annak konkrét és átvitt értelemben is jobb a kapcsolata a külvilággal, hiszen az illatok révén több információt szerez róla. Előre megérzi, megsejti, kiszimatolja a dolgokat. Nem titok, hogy ennek fontos szerepe van többek között a párválasztásban is. A jó orr emellett külsőre megfelel bizonyos társadalmi elvárásoknak, melyek kultúránként erősen eltérőek lehetnek. Ugyanakkor az átlagostól eltérő méretű vagy formájú orr gátolhatja a társadalomba való beilleszkedést, az előrehaladást, a másik nemmel való harmonikus kapcsolatot.

Fennhordja az orrát (vagy lenn?)

Edgar Allan Poe híres mondása szerint "Úriember pisze orral kész ellentmondás." Úgy tűnik tehát, hogy a férfiúi büszkeséghez hozzátartozik a megfelelő méretű szaglószerv, és ha már ennek szimbolikájáról ejtünk szót, nem hagyhatjuk ki a fallikus asszociációt sem. Erősen kétséges, hogy felfedezhető-e közvetlen kapcsolat a férfi orr és a pénisz mérete között, de az tény, hogy az orr és a hímtag közti megfelelés elmélete már az ókorban létezett. Az orr emellett a pszichoanalitikus irodalomban is szexuális jelentést hordoz, és a hagyományos karneváli maszkok nagy orrának péniszhelyettesítő funkciójára is vannak bizonyítékok.

Híres orrok

Minden valamirevaló testrésznek megvan a maga szimbolikája, különösen azoknak, amelyek az érzékeléshez kötődnek. Ahogyan az orr az arcból kiemelkedik - csaknem változtathatatlanul meghatározva az arc karakterét -, úgy emelkedik ki ez a testrész fontosságát tekintve is a többi közül.
"Ha Kleopátra orra kisebb lett volna, a világtörténelem másként alakul." Pascal eme mondása híressé tette Kleopátra orrát, bár itt a nevezetes szaglószerv feltehetően inkább a hatalom, mint a szépség jelképe, hiszen Kleopátrának nem volt pisze orra - bár tény, hogy azóta a női szépségideál is sokat változott. Sorolhatnánk jeles szaglószerveket a történelemből és a jelenkor közismert szereplőinek világából, de mielőtt bárki megorrolna ránk, amiért megsértettük az érzékenységét, inkább fordítsuk figyelmünket az irodalom felé.

Bizarr és barátságos

Az irodalom, és ezen belül is a mesevilág tele van olyan hősökkel, akiket többek között jellegzetes orruk különböztet meg a többi lénytől. Ki ne ismerné a félelmetes vasorrú bábát vagy a bibircsókos orrú boszorkát, aki legalább olyan gonosz, mint amilyen csúf?

Lázár Ervin Bab Bercije sokkal barátságosabb figura, aki "nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt... mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem, a Mohendzsorádo az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmilyen fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott."

Az orrára van írva

Még mindig a mesék világában maradva idézzük fel Pinokkió alakját, akinek eredetileg is hosszú orrot faragott szerető gazdája, Geppetto, ámde ez a hosszú orr alkalomadtán még tovább nőtt - eleven barométerként jelezve: kedvenc fabábunk a hazugság bűnébe esett. Íme, így vált láthatóvá Pinokkió jellembeli gyengesége:
"A Tündér meg csak nézte és nevetett.
- Mit nevetsz? - kérdezte a bábu.
Nagy zavarba jött, és erősen gondolkodóba esett orrának ettől a mérhetetlen növekedésétől.
- A hazugságaidon - felelte a Tündér. - Azokon mulatok.
- Honnan tudod, hogy hazudtam?
- Semmit nem lehet olyan könnyen fölfedezni, mint a hazugságot - felelte a Tündér. - Jegyezd meg, fiacskám: kétfajta hazugság van. Az egyik sántít, a másiknak az orra hosszú. A tied hosszú orrú hazugság.
Pinokkió legszívesebben világgá szaladt volna szégyenletében. De nemhogy világgá, hanem még csak a szobából se tudott kiszaladni: akkora volt az orra, hogy nem fért ki vele az ajtón."

A növekvő orr mint a szégyen mutatója a népmesékben is febukkan. Gondoljunk csak A három kívánság című mesére, melyben az ügyetlenkedő férj orrára ránő a kolbász, és a történet csaknem rossz véget ér. Ám a nagy izgalom után mesésen boldog befejezés következik: a feleség nem hagyja szégyenben a férjét, sőt a kolbász esete ráébreszti a párt arra, hogy a gazdagságnál sokkal fontosabb az egymás iránti szeretet.

Akit az orránál fogva vezettek...

Ideje, hogy szót ejtsünk végre a nagy klasszikus hősről, Cyrano de Bergeracról, akinek alakja fogalommá vált a világban. A csúnya külsejű, ámde emelkedett lelkű, gőgös, ugyanakkor önzetlen lovag egyszerre volt komikus és tiszteletre méltó, kihívó és bajkeverő, miközben önfeláldozásával az igazi lovagi becsület példaképévé vált. A 16. században élt hősről három évszázaddal később írta drámáját Edmond Rostand - mai szemmel nézve is lenyűgöző lélektani (és ne feledjük, nyelvi) bravúrral. Ki ne tudná, hogy Cyrano balsorsának okozója túlméretezett orra, melyet maga is hosszasan és leleményesen gúnyol? Íme egy rövid részlet:
'Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: "Én nem járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!"
Barátilag: "Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!"
Leírón: "Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!" [...]'

 

Ám ne feledjük, a maró öngúny mögött mély keserűség rejlik. A mai pszichológia ezt valószínűleg úgy definiálná: Cyrano túlkompenzál. Bár megtehetné, hogy hallgat zavaróan hosszú orráról, ő mégis sokat beszél róla, sőt provokálja is vele környezetét.
Míg a felszínen szócsata és kardcsörgetés hallatszik, Cyrano lelkében is dúl a harc. Egyetlen rövid pillanatig hiheti csupán, hogy a szépséges Roxán viszontszereti, s amikor kiderül, hogy erről szó sincs, Cyrano belemegy élete legrosszabb és legfájdalmasabb kompromisszumába, csak hogy szerelme közelében maradhasson.

 

Már haldoklik, amikor teste tökéletlensége feletti keserűségének okát szavakba önti:
"Gyöngéd nőiség
Rám nem mosolygott. A saját anyám
Rútnak talált s nem néztek soha rám
Szelíd nővérek..."

 

A történetnek azonban nem csupán Cyrano a vesztese, hanem Roxán és szerelme, Christian is. S hogy ki kit vezet ebben a történetben orránál fogva? Elsősorban is a két férfi szívük közös választottját, Roxánt, ám ami a valódi tragédia: valamennyien becsapják saját magukat is. Hamis értékek bűvöletében élik életüket, és mire kiderül, hogy a jellem fontosabb a külsőnél, már késő. Míg a tökéleteset keresték, elmegy mellettük az élet.

 

De hogy ne lógó orral térjünk vissza irodalmi kirándulásunkról, végezetül emlékezzünk meg a  másik kihagyhatatlan klasszikusról, az abszurd világába invitáló Gogolról.

...és aki a saját orra után ment

Bizony, szó szerint a saját orra után indul el egy reggelen Kovaljov törvényszéki ülnök ébredés után, de nem pusztán azért, mert önfejű és konok, hanem mert meg kell keresnie az éjszaka rejtélyes körülmények között eltűnt szaglószervét.

 

Kovaljov orra, túl azon, hogy nincs a helyén, önálló életet kezd élni Szentpéterváron, sőt arra a szemtelenségre vetemedik, hogy túltesz gazdája legmerészebb álmain. Az ambiciózus Kovaljov ugyanis alkormányzó szeretne lenni, az orr pedig egészen az államtanácsosi rangig viszi! Mindeközben maga Kovaljov teljesen ellehetetlenedik:
"Ha a kezem vagy lábam hiányozna - még mindig jobb lenne. Ha fülem nem volna, az rossz lenne, de mégis elviselhetőbb; az orrtalan ember azonban tudja az ördög, micsoda: madár is, meg nem is, polgár is, meg nem is; jobb, ha fogja az ember és kidobja az ablakon! Még ha háborúban, vagy párbajban vágták volna le, vagy én magam volnék az oka; de csak úgy potyára, ingyen, haszontalanul veszett el!"

 

Gogol groteszkje a realitásérzékünkkel játszik: a lehető leghitelesebben adja elő a legnagyobb képtelenséget (sőt orrtalanságot...), majd pedig maga is kétségbe vonja, hogy megtörténhetett, amit elbeszél. Egy történet, amiben voltaképpen semmi sem történik, híven tükrözve az egykori Szentpétervár mozdulatlanságát. Volt egy kis izgalom, aztán elmúlt - sőt még az is lehet, hogy egyáltalán nem is volt...

Orral a realitás felé

Miután elmerültünk mindezen tanulságos, szívfacsaró és kacagtató élményekben, és éltünk azokkal a lehetőségekkel, melyeket a művészet olykor erősen túlzó eszközei kínálnak, az irodalmi kiruccanás végére érve ideje visszatérni a mindennapi életbe, és visszahelyezni az orrot oda, ahova való: a többi hasonlóan fontos testrész közé. Hiszen a tapasztalat szerint - ha csak orrhosszal is - a valóság többnyire győz a képzelet felett.